MALATINSZKY CSABA
1957. június 11-én született Kecskeméten. Iskolái közül fontosnak tartja megemlíteni, hogy 1989-ben felsôfokú belkereskedelmi-idegenforgalmi végzettséget szerzett. 1990-tôl
a Petneházy Country Clubot menedzselte, majd a Gundel étterem sommelier-je lett. A fôvárosi La Boutique de Vins borszaküzletet
1992-ben hozta létre. A Malatinszky Kúria alapítási éve 1997, és ebbôl az évjáratból már saját borai is piacra kerülnek. Elvált, épp nôsülés elôtt áll: jövendôbelije Judit. Elsô házasságából két gyermeke született: Zsófi 23, Márk 13 éves. Kedveli a vízi sportokat: rendszeres Balaton-átúszó, méghozzá a hosszabb távon. Szeret olvasni.
Malatinszky Csaba
Az én utam a vendéglátáson keresztül vezetett a bortermeléshez. A vendéglátás természetébôl fakad, hogy ételek mellett italokkal – és konkrétan borral – is foglalkoztam. 1988–89 körül kaptam néhány jó állásajánlatot: külföldre mehettem volna éttermet menedzselni. Sajnos voltak bizonyos hiányosságaim a bor területén – ez egyáltalán nem számított rendkívülinek –, melyek a külföldi szerzôdést megakadályozták. Pedig a családi gyökerekbôl, a kulturális indíttatásomból adódóan is szerettem a bort, de az akkori Magyarországon nem ismerhettem igazán.
A családjának milyen volt a kapcsolata a borral?
Húsz hektár körüli birtokunk volt a II. világháborút megelôzôen. A családból ugyanakkor senki nem foglalkozott ténylegesen a szôlôvel, a birtokot intézô igazgatta. Ennélfogva tehát elsô generációs bortermelô vagyok. Hogy ide eljussak, az is kellett, hogy a fent vázolt 80-as évek végi helyzetben szinte szembejöjjön velem a tanulási lehetôség. Rohály Gáborék a Hét Borbírák Rendjével akkor szervezték az elsô sommelier-kurzusokat Magyarországon. Amikor ezek egyikén részt vettem, kinyílt elôttem a világ. Nagyon érdekes volt a tanfolyam. Arra különösképpen jó volt, hogy bizonyos érzékeim, adottságaim a felszínre jöjjenek. A kóstolásban mutatott teljesítményemet amatôr, illetve kezdô szinten ígéretesnek tartották. Biztattak, hogy kezdjek ezzel valamit. A kurzuson tanultakat, látottakat igyekeztem beépíteni annak az étteremnek – a Petneházy Country Clubnak – az életébe, amit menedzseltem. Összeállítottam egy tisztességes borkönyvet, és behozattam egy rendes klímaszekrényt. Nem sokkal késôbb nyitott a Gundel. Abban a mikrovilágban, amelyben dolgoztam, értékelték az igyekezetemet – közben a tudásom is teljesebb lett –, és engem ajánlottak Láng Györgyék figyelmébe mint olyasvalakit, aki a bor- és az italügyeket vinni tudná az étteremben.
Néhány évet menjünk vissza az idôben! Ha jól tudom, eredetileg humán tanulmányokat folytatott. Ehhez képest hogyan került a vendéglátásba?
Nem szeretném hosszasan elemezni a múltamat, mert úgy látom, a társadalomban meghasonlás tapasztalható a rendszerváltás elôtti politikai kérdésekkel kapcsolatban. Diákkoromban tettem olyan nyilatkozatokat, amelyeket egyáltalán nem díjaztak. Emiatt parkolópályára kerültem – öt évre kitiltottak az ország felsôoktatási intézményeibôl –, így egy ideig nem az élet napos oldalán jártam. Mûvészeti pályára készültem, és övön aluli ütésként fogtam fel a történteket. Sok mindennel foglalkoztam ezután, a vaskohászattól az építôiparig számos területen végeztem segédmunkát. Aztán beesett a vendéglátás. Akkor még arra gondoltam, ha lejár az ötéves eltiltás, visszamegyek az egyetemre. Közben mégis tárgytalanná vált a dolog, mert rájöttem: többé nem akarok intézményes keretek között tanulni. A vendéglátás azért is érdekelt, mert mindig érzékeny voltam az asztali kultúra iránt. Abban a rendszerben semmi másunk nem volt, csak könyvünk és étkezési kultúránk.
A szülei mivel foglalkoztak?
Végül is pedagógusok lettek, egyébként meg ki tudja, mit csináltak volna. Nekik épp akkor jött az elôzô „rendszerváltás”, amikor még hezitáltak, mit is kezdjenek az életükkel. Humán diplomás emberekként nem elsôsorban a megélhetésükért tanultak, hanem a tudásért. A vendéglátás tehát végsô soron – a vaskohászattal vagy az építôiparral szemben – nem volt teljesen idegen a számomra. Igaz, fontosnak tartom, hogy az „ipari” közegben sok olyan, nagyon érdekes emberrel találkoztam, akikkel máshol nem hozhatott volna össze a sors. A Gundel felkérését elôször nem akartam elfogadni, mert a Petneházyba nagyon sok munkát fektettem. Csakhogy ott is változások történtek a tulajdonosi körben, ezért végül úgy döntöttem, nem szabad elszalasztanom az alkalmat. Így már az átépítés idôszakában, 1991-ben a Gundelbe kerültem. Az elsô perctôl a borgyûjtemény létrehozásán dolgoztam. Semmilyen elôzmény vagy elôkép nem volt Magyarországon, az egész rendszert nekem kellett kitalálnom. Elôször is borokat, mintákat kértem be a különbözô borvidékek elérhetô termelôitôl.
Talált érdekes borokat a 90-es évek elejének Magyarországán?
Akkor már igen sokféle bor készült. Még olyan, ma már háttérbe szorult borvidékeken is, mint a Pannonhalma–sokoróaljai vagy az azóta ismertté vált Ászár–neszmélyi. Ám ezek olykor meg sem jelentek a piacon. Elsôsorban nem magántermelôkrôl beszélek; sok kis szövetkezet, gazdaság létezett. Miközben ezen dolgoztam, egyúttal csiszolgattam is az ismereteimet. Így nyitottunk ki. A Gundel borozójának, a Szent Orbán Pince borvendéglônek az alapötlete is tôlem származott, és a beüzemeltetése is az én feladatom volt. Kár, hogy az akkori közegben a borozó nem tudott gazdaságosan mûködni. A Gundel mindenesetre nagy lehetôséget jelentett számomra. Azért is, mert sikerült kialakítanom egy máig élô, azóta továbbfejlesztett kapcsolatrendszert a nemzetközi borvilággal. Elmondhatom: úgy alakultak a dolgaim, hogy szinte alig kezdtem el komolyan foglalkozni a borral, rögtön a világ legjobbjait láthattam dolgozni és ismerhettem meg személyesen is. Olyanokat, akiknek a borai példaértékûnek számítanak. A nagy házak megismerése és rendszeres látogatása is lehetôvé vált számomra. Különösen azt követôen, hogy a kapcsolatunk sok helyen kifejezetten személyes, baráti viszonnyá vált. Mindez óriási segítséget jelentett nekem, és további gondolkodásra, keresésre sarkallt. Egyrészt rengeteg energia feszült bennem, valami kreatív dolgot szerettem volna csinálni. Másrészt láttam, hogy az itthon nagy örömmel fogadott, induló magánborászatok mennyit érnek. A sarjadó magyar borászatot szélesebb horizont felôl tudtam szemlélni.
Miközben mi rácsodálkoztunk, milyen jó tud lenni a magyar bor, aközben ön már felismerte a hiányosságait is?
Szerencsés helyzetemnek köszönhetôn a Margaux-tól az Haut-Brionig a nagy chateau-k jó részét ismertem, jártam náluk, évjáratokat kóstoltam. Láttam, hogy egészen más módon készülnek ott a borok. Más környezetben, más filozófia szerint, sôt a termelés színvonala is különbözött. Akkor támadt egy újabb ötletem: rájöttem, hogy vannak dolgok, amelyeket viszonylag kis tôkeigénnyel el lehetne indítani Magyarországon. Ami kell ehhez, az elsôsorban know-how és persze egy kevés pénz. Ekkor megkerestem Villányban néhány termelôt azzal az elképzeléssel, hogy dolgozzunk együtt. Elmondtam nekik, hogy más stílusú borokra gondolok, mint amilyeneket addig készítettek. Kifejtettem nekik, hogy egy kis lépéssel emelhetnénk a már meglévô színvonalat.
Kiket keresett meg?
Bock Józsefet, Jekl Bélát, illetve Bakonyi Antalt és Pintér Bélát a késôbbi Villányi Borászat Rt.-tôl. Volt még egy fiú, Neuperger Balázs, aki késôbb kicsúszott ebbôl a körbôl. Elvittem hozzájuk a barrique hordóimat, több mint százat. Egy idôben nekem volt a legtöbb barrique hordóm Villányban. Az elsô cuvée-k ötlete tôlem származott, és magukat a házasításokat is én csináltam meg.
Honnan szerezte a tudást a borkészítéshez?
Érzékbôl. Meg azért én Bordeaux-ban sok mindent láttam. Megtanultam, honnan ered az elegancia, mi a titka a cuvée-knek és így tovább.
Ha egyáltalán meg lehet ezt fogalmazni: – mi a borkészítés lényege?
A legfontosabb az – és én ebben a szerencsés helyzetben vagyok most is –, hogy az ember számára ne a piaci elvárások legyenek az elsôdlegesek. Aki teremteni akar valamit, az nem a piacnak dolgozik. Ezenkívül kell legyen egy ideális képünk arról, amit el akarunk érni. A világ borászata ma kilencvenkilenc százalékban nem errôl szól. Bizonyos stílusú és típusú borokat csinálnak. Nem alkotnak, hanem csinálnak. Ehhez nem kell személyes jelenlét. Az ilyen bort akárhogyan el lehet készíteni, legfeljebb idôrôl idôre meg kell kóstolni a hordók tartalmát, hogy kiderüljön, jól hajtották-e végre az emberek a kiszabott feladatot. Mármost, ha komolyan vesszük a bort, elôször is kell egy idea. Ehhez legalább átlagos évjáratra van szükség. Aztán az idea megvalósítása érdekében kell az egész rendszert összerakni a szürettôl a házasításig és a palackozásig. Magyarországon korábban nem a házasítást, hanem az elházasítást alkalmazták. Ha valami rosszul sikerült, apránként a jobb tételekhez adták, hogy ne rontsa el nagyon a bort, de okvetlenül fogyjon el. A cuvée-k esetében fordított a helyzet: a jókból válogatjuk ki a legjobbakat, ezek kerülnek az elsô borokba. Ha a bor érése elérte azt a szakaszát, amikor már lehet képünk arról, mit tud, elôször kiválasztjuk a törzsét. Megvizsgáljuk, megvan-e benne az elvárt fejlôdési görbe, vannak-e az ízképében esetleges hézagok, lyukak, szép-e a lecsengése. Nagyon fontos a házasítás: egy kis mennyiség is elbillentheti a bor egyensúlyát. A szôlészkedés és a borászkodás nagyon komplex és bonyolult rendszert képez, amelyben számomra az utóbbi enged nagyobb gondolati teret. Ebben az értelemben a szôlészet a borászat elôszobája, azaz a szôlôt úgy kell termelnünk, hogy a borászat által támasztott igényeknek meg tudjon felelni. Magyarországon általában az északi, azaz a magasabban fekvô területek elônyeit hirdetô szôlészszemlélet érvényesül. Én másképp látom. Hiszen gondoljunk bele: a szôlô a szüret megtörténtének pillanatáig nem más, mint agrártermék! Eddig a pillanatig összesen fél évet foglalkoztunk vele.
Csakhogy az elmúlt rendszer borzalmas ültetvényeket hagyott ránk örökül.
Igen, de a szôlészetben a tudás, a kontinuitás megvolt, legfeljebb nem használtuk. A borászat esetében azonban a tudás is hiányzott. Ez óriási különbség. A borászatot évszázados bajok jellemezték. Azt szoktam mondani: egy palack bor megalkotásában a szôlészet harminc százalékkal részesül, a többi know-how. Nem technológia, hanem az ember maga. Már ha azt nézem, milyen talajra, milyen területre milyen fajtát, milyen klónt, milyen térállásban telepítek, milyen lejtéssel, milyen zöldmunkával élek, máris óriási az ember szerepe. Nem pusztán arról van szó, milyen szép a terület, hiszen nem kirándulóhelyen kell bort termelni. A borászat arról szól, hogyan kell megtalálni az adott helyzetnek megfelelô, felépített rendszert. Ez annyira fontos, hogy nem gyôzöm hangsúlyozni. Ez értelmetlenné teszi a számokról való értekezéseket is. Licitálnak hektáronként hétezer tôkétôl kilencezerig. Mindennek önmagában csak gazdasági jelentôsége van. A tôkeszám nem utal kvalitásbeli különbségekre. A kérdés elsôsorban az, hogyan tudjuk megtalálni a szôlô optimális egyensúlyát. Óriási a talaj és az éghajlat szerepe. Nálunk megdöbbentôen gazdag a talaj! Szántóföldszintû a talaj Villányban, tele humuszszal és lösszel. A szôlôk is erôsek: a telepítések többsége még ma is erôs növekedésû alanyokon történik. A telepített világfajták mindegyike eleve ilyen. Ha ez és a talaj ereje összeadódik, nagy lesz a vegetáció. Mi történik ennek következtében? Ha valaki azt mondja, három tonnát termel egy hektáron, egyáltalán nem számíthat jobb minôségre, hiszen a szôlô energiája a vegetációban elfogy. Az optimumot kell megtalálni. Ez a lényeg.
Bordeaux-ban is alacsonyan szabják meg a maximális terméshozamot.
De ott egészen más a talaj. Nincs ilyen burjánzó vegetáció.
Tehát lefordíthatjuk úgy is, hogy a borászatban a számok nem makacs dolgok.
Pontosan. Egyébként az is nagyon fontos, hogy hová tart valaki. Kinek akarja és tudja eladni a borát. Mert a vágyak szépek, és az embernek meg kell próbálnia magvalósítania az álmait. De látjuk azt is, hogy a borászatban ez keveseknek sikerül. Idetartozik még, hogy a harminc-hetven százalékos arány nem a gyártásról szól. Hanem arról, hogy mire egy nagy bor élvezettel fogyasztható lesz, eltelik két év. Két év alatt mi minden történik a borral! Ez már idôben is a négyszerese annak, mint amennyit a szôlôtermesztésre fordítottunk. Ezalatt a borász bizonyos értelemben építi a borát. Léteznek kulcspontok. Az elsô a szüret. Ez máris a borászathoz tartozik: hogyan szüretelünk, miként válogatunk, milyen a feldolgozás, az erjesztés módja. Rengeteg lépés, amelyek döntôen meghatározzák a bor ízvilágát. Utána jön az érlelés. Miben, meddig, hogyan, hány fejtéssel. Elérünk a házasításig. Hogyan csinálom, utána hogyan érlelem, mikor kerül a bor a palackba. Sokkal összetettebb, a variációkat tekintve sokkal izgalmasabb, sokrétûbb téma, mint a szôlészet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szôlészet nem számít. Persze az is fontos, hiszen végsô soron nem burgonyából készítjük a bort.
Magyarán: rossz szôlôbôl nem lehet jó bort készíteni, de jó szôlôbôl lehet rosszat.
Igen. Egy olyan homogén területen, mint Villány, az emberen múlik, milyen bort készít. Bordeaux-ban sem dûlôk szerint mûködik az eredetvédelmi rendszer, és Villány ebbôl a szempontból hasonlít Bordeaux-ra. Itt is elsôsorban a termesztési módszerek határozzák meg a szüretelhetô szôlô minôségét, nem pedig a különbözô dûlôk adottságai.
Miért Villány, és miért nem Tokaj-Hegyalja felé orientálódott az elején?
Kezdetben éppen Tokaj érdekelt, pontosabban mindkettô vonzott. Sauternes-ben, illetve Tokajban is sok mindent láttam. Valahol ott dôlhetett el a dolog, hogy úgy ítéltem meg: Tokajnak jobbak az esélyei. Addigra megjelentek a jó francia borászatok, Hegyalja jövôje megnyugtatónak látszott. Nagyobbnak éreztem a kihívást Villányban.
Térjünk is vissza ide! Idôben hogyan követték egymást a dolgok? Mikor kezdôdött az együttmûködés a termelôkkel, mikor hozta létre a fôvárosi borszaküzletet, mikor döntötte el, hogy saját birtokot, borászatot épít Villányban?
Az együttmûködés 1992-ben kezdôdött, és ugyanabban az évben nyitottam a vinotékát Budapesten. Ez elég komplex ügy volt. Egyrészt a megszerzett tapasztalatot megpróbáltam a gyakorlatban hasznosítani, másrészt a Villányban termelt bort be tudtam vinni a piac tetejére. Nekem is módomban állt építeni a piacot. Néha úgy éreztem, a királycsinálók egyike vagyok. Jól mentek a dolgok, de a perspektíva hamarosan eltûnt az együttmûködésbôl. Nem tudtunk továbblépni. Így jutottam el odáig, hogy magamnak kell megpróbálnom. A saját pince létrehozásának ötlete már 1994 körül megszületett. Egy-két évvel késôbb úgy döntöttem, hogy ezt mindenképpen meg akarom csinálni. 1995-ben megvásároltam az elsô szôlôket Villányban, és vettem egy telket is egy házzal. Késôbb, 1997-ben ott építettem fel a borászatot. Ebben az évben lezajlott az elsô szüret is.
Mi a legfontosabb célja?
Nagy bort akarok készíteni.
Hol tart most?
Jelentôs tartalékaim vannak. A szôlôbirtok még nem állt be. Most huszonnégy hektáron dolgozom, ezen belül van négy és fél hektárnyi telepítendô terület. A végleges birtokméret nagyjából harminc hektár körüli lesz. Én erre készültem, már 1997-ben is tudtam, hogy ekkora birtokot szeretnék. Igen: számomra a nagy bor az igazi kihívás. Nem vagyok fanatikus, de tudom, hogy meg lehet csinálni. Ehhez persze nagyon sok minden kell. Úgy gondolom, a szôlôbirtok szépen alakul. A borászatnak mind a belsô környezete, mind a technológiai háttere megfelelô. Elsôsorban a szôlôben érzek még sok lehetôséget. A következô lépés: megismertetni a világgal, amit tudunk. De ez sokkal szofisztikáltabb megközelítést igényel, mint amirôl általában beszélünk. Bizonyára észre lehet venni, hogy Malatinszky Kúria-hirdetések sehol sincsenek. A legjobb tudomásom szerint ez az egyetlen élvonalbeli magyar borászat, amely nem értékesít szupermarketekben és hálózatokban. Az értékesítés kizárólag borszaküzletekre, éttermekre és magánszemélyekre korlátozódik. Az elsô perctôl kezdve azt mondom: semmi sem sikerülhet, ha egyszerre mindent szeretnénk csinálni. Az elején cash-ºow szempontok miatt készítettem egyszerûbb borokat, de ez már a múlté.
Milyen fajtából lehet Villányban nagy bort készíteni?
Ez nem kérdés: bordeaux-iakból. A legmagasabb koncentrációt a cabernet-k nyújtják, ez a döntô. A koncentrációt természetesen finomsággal, eleganciával kell párosítani, nem szabad, hogy szaggató tanninok feszítsék a bort.
A spanyolok tempranillóból, az olaszok sangiovesébôl és nebbiolóból, az ausztrálok shirazból ugyancsak tudnak nagy bort készíteni. Olyan magyar fajta nincs – mondjuk a kékoportó vagy a kékfrankos –, amelybôl nagy odafigyeléssel, más filozófiával hasonló magaslatokra lehetne eljutni?
A felsoroltak közül – az eddigi tapasztalatok szerint – valójában csak a nebbiolo emelhetô ki, a többi inkább cuvée-k összetevôjeként jut szerephez. Ami a hazai fajtákat illeti: a kékoportó esetében alacsony terhelés mellett is teljesen kizárható a nagy teljesítmény. Van a pinot noir és a bordeaux-i stílus. A kékoportó vagy a kadarka nem alkalmas ilyen célokra. Más a helyzet a kékfrankossal. Ez a fajta többet tud, de más az ízképe, és kevésbé képes komplexitásra. A kékfrankosból készíthetô jó, de nagy bor nem.
Ha már sikerült elkészíteni Villányban a nagy bort, miként lehet elhitetni a világgal, hogy ez valóban megtörtént?
Ez nagyon nehéz feladat. A bor személyfüggô. Nagy bort készíteni és azt a világnak adni – ez csak a személyes kapcsolatokon keresztül mûködik. Hiteles személyek kellenek, miközben a hitelesség azt jelenti, hogy a termelés körülményeinek vissza kell igazolniuk a bor minôségét. Ezenkívül a borásznak otthon kell lennie abban a társadalmi közegben, amelynek a borait szánja. A borász nyakkendôje is legyen elég jó ahhoz, hogy elhiggyék: a bora is jó. Nem elsôsorban a magyar bor jellegét kell kidomborítani. Bár az is sokat segítene, ha végre lenne egy összehangolt, hozzáértô bormarketing Magyarországról. De errôl félve beszélek, mert szinte csak rossz példákról tudunk. A bor nem mosópor. A bor olyan kultúra, amit ismerni kell. Tisztában kell lenni azokkal a pontokkal, ahová lehet csatlakozni. El kellene felejteni végre a kijárásos módszereket is. Egy alkalommal a Decanternél tartottak egy tizenkét tételes magyar kóstolót. Hogy milyen borok kerültek a sorba, arról jobb nem is beszélni! Az ilyesmitôl a magyar borimázs nem fog növekedni. Pedig lehetne másképpen is. Igaz, én nem hiszek a reklámok erejében. Magukkal a borokkal kell és lehet elérni valamit. Finom és elegáns dolgokkal kell próbálkozni.
A magyar bor hány százalékát lehet finom és elegáns módon eladni?
Kevesebb, mint egy százalékát. De az igazi imázst megteremteni csak kivételesen nagy dolgokkal, igazi nagy borokkal lehet. A piramis tetejére kell összpontosítani. A bor – sok minden egyébbel ellentétben – kizárólag felülrôl építhetô lefelé. Csak így lehet magasabb árakat elérni a külföldi piacon, és csak a magasabb árak segítségével emelhetjük fel a magyar középmezônyt is. Alulról indulva nem lehet nevet szerezni.
Enfant terrible
Olyan fiatal mûvészekre szokták alkalmazni a címben idézett kitételt, akik alkotásaik mellett sarkos, polgárpukkasztó nyilatkozataikkal is felhívják magukra a figyelmet. A kifejezés szó szerinti jelentése – borzalmas gyermek – természetesen nem érvényes Malatinszky Csabára, hiszen se nem gyerek, se nem borzalmas. Viszont mûvésznek készült, és könnyen lehet, azt az álláspontot vallja, miszerint minden igazi költô eretnek. Borászként tehát az ideák mellett, úgy tûnik, az eretnekséget is keresi. Ennek része a polgárpukkasztás, helyesebben a gazdapukkasztás, hiszen nem mindig feszélyezi az agrárértelmiség érzékenysége.
A Malatinszky Kúria feje az igazi polgárt eszményíti, aki otthonosan mozog a csúcsborokat fogyasztó elit körökben, és igényes nyakkendő fölül mondja el a véleményét az élet dolgairól. A mester szerint túlságosan szôlôcentrikusak a magyar borászok, ahelyett, hogy inkább a pincében – esetenként a társasági életben – aktivizálnák magukat. Mi tagadás, érvei súlyosak. Például azt mondja: nézzük meg, mennyibe kerül egy kiló szôlô. Aztán vessük össze, mi az ára a palacknyi bornak, ha ô készítette, és mennyit adnak érte, ha kannázásban otthonos kispincék kínálják.
Malatinszky király csinálónak érezte magát Villányban, elérkezettnek látta hát az idôt, hogy saját magából csináljon királyt. Indulásakor sokan úgy gondolták, egy-két éven belül ott liheg majd az élvonalbeli pincék nyakában. És lôn, az eredmények valóban magukért beszélnek, szó sem lehet arról, hogy az igényes vevôk, illetve a tekintélyes nemzetközi borversenyek ítészei a kúriatulajdonos verbális teljesítményének, valamiféle szemfényvesztésnek lennének áldozatai. Különben is, a kétkedôknek jussanak eszébe Pablo Picasso szavai, aki a következôkre tanít:
„A mûvészet szemfényvesztés, amely testközelbe hozza az igazságot.” Mi tehát akkor az igazság? Az, hogy a Malatinszky-borok valóban kivételesek. A chardonnay egy ideje minden esztendôben az egyik legjobb az országban. Természetesen válogatott barrique hordókban érlelôdik a nedû, összetett ízében a tölgytôl származó ízek jól illeszkednek magához a borhoz. A cabernoir, vagyis a cabernet–pinot noir házasítás, valamint a szûretlen cabernet sauvignon is stabilan a csúcsborok kategóriájába tartozik (az árakat tekintve is!), továbbá jó volt fogyasztani azokat a korábbi tételeket, amelyeket a borász kevéssé költôien, ám roppant találóan „cash-ºow boroknak” nevez.
Mit várhatunk a jövôt illetôen? Talán az eretnekség lazulását, hiszen Malatinszky maga mondja, hogy komoly tartalékokat és lehetôségeket lát szépen fejlôdô szôlôültetvényeiben, valamint a tervezett telepítésekben.
A folytatás tehát még ennél is jobb lesz.
